kis óvodában különös dolog történt. A gyerekek titkos gyűlést tartottak a nagy tölgyfa alatt.
– Tudjátok, mit? Ma elmondjuk mindannyian, hogy miért szeretjük az anyukánkat! Olyan szépen, ahogy csak tudjuk.
A többiek mind bólogattak, és egyikük sem akart kimaradni.
Elsőként Peti lépett elő, és kicsit félénken mondta:
– Én azért szeretem Anyát, mert ha elesek, ő az első, aki felkap, és megpuszilja a horzsolást. Olyan, mintha varázsereje lenne.
Ezután Lili következett, csillogó szemmel:
– Az én Anyukám olyan, mint egy puha felhő. Ha a karjába bújok, eltűnik minden bánatom.
Marci is megszólalt:
– Amikor este félek a sötétben, Anya csak megölel, és hirtelen fény gyullad a szobában. Nem igazi lámpa, hanem a szeretet fénye.
Anna, aki mindig nagyokat álmodott, így szólt:
– Ha cinke volnék, minden este hazarepülnék Anyuhoz. Az ablakánál csiripelnék, hogy „szeretlek!”.
Bence, aki még picike volt, csak annyit mondott:
– Anya illata a legjobb a világon. Olyan, mint a friss sütemény és a napsütés együtt.
Végül Zsófi, aki az ötletgazda volt, így szólt:
– Én tudok egy varázsszót. Ha kimondom, minden rossz eltűnik, és minden jó megszületik. Ez a szó: Anya.
A gyerekek egymásra néztek, nevettek, és szinte egyszerre kiáltották:
– Anya! Anyu! Anyuci!
Abban a pillanatban a tölgyfa ágai között egy kismadár trillázni kezdett, mintha ő is tudta volna: az anyák szeretete a világ legszebb varázslata.