Istenek ajándéka – A cicák születése

Istenek ajándéka – A cicák születése

 

Előszó

"Volt egyszer egy apró cica, aki a világ legszebb titkát őrizte. Egy titkot, amit csak azok érthetnek meg, akik figyelnek a dorombolás halk dallamára, a puha tappancsok nesztelen lépteire és a kíváncsi szemek meleg pillantására. Ez a mese arról szól, honnan jöttünk mi, cicák, és miért lettünk az emberek legkedvesebb társai. Ha hiszel a csodákban, hallgasd meg Debi meséjét…"

  

Egyszer volt, hol nem volt, a világ kezdete előtt, amikor még minden sötétségbe burkolózott, és a csillagok álmodták a fényt. Isten ekkor elhatározta, hogy megteremti a világot, hogy fény és szeretet járja át. A Napot ragyogó fénygömbbé formálta, és elhelyezte az égen, hogy meleget és életet adjon minden lénynek. Az őrzésére pedig megbízta Ré-t, a napistent, aki minden reggel felkelt, és aranysugarai beragyogták a világot.

Ám Isten tudta, hogy a világ nem csak fényből áll. Az árnyakban ott rejtőzött Apophis, a sötétség és a káosz kígyója, aki folyton megpróbálta elnyelni a fényt. Minden este, amikor Ré alászállt az égen, Apophis előbújt, hogy sötétséget és félelmet hozzon a világra. Az emberek ilyenkor reszkettek, mert nem tudták, visszatér-e a Nap, és újra elhozza-e a fényt.

Ekkor Bastet, a szeretet és védelem istennője, aki maga is macska alakban járt-kelt a világban, így szólt Istenhez:

– Uram, az emberek félnek a sötétségtől és a magánytól. Adj nekik valamit, ami megmelengeti a szívüket, ami megnevetteti őket, ami mellett biztonságban érzik magukat!

Isten elmosolyodott és így válaszolt:

– Legyen hát! Teremtek egy különleges lényt, aki képes lesz a világosságot a szívükben őrizni. Legyenek puhák és kecsesek, akár a szél, mégis bátrak és ravaszak, hogy ne féljenek a sötétségtől! Adjunk nekik lágy dorombolást, hogy megnyugtassák az embereket, és játékos szívet, hogy örömöt vigyenek mindenhová. Így születnek meg a cicák!

És így lett. Isten hímzőtűként használta az ég csillagfényét, és finoman megformálta bundánkat: voltak közöttünk aranyfényűek, akár a nap sugarai, szürkék, akár a hajnali köd, feketék, akár az éjszaka titkai, és tarka-barkák, mint a virágos rét. Bastet szeretettel tekintett ránk, és megérintett minket, hogy minden cica szívébe elültesse a bátorságot és a játék örömét. Aztán Ré mosolyogva ránk bízta egy darab napsugarát, hogy bárhol is járjunk, egy kis fényt vigyünk az emberek életébe.

De Apophis nem örült ennek. Mérgesen feltekeredett az éjszakai égbolton, és így sziszegett:

– Hiába próbáljátok elhozni a fényt, a sötétség mindig visszatér! Majd meglátjuk, hogy ezek az apró teremtmények meddig bírják!

Bastet azonban mosolygott, mert tudta, hogy a cicák különleges erővel bírnak. Minden dorombolásunk egy varázsige volt, ami elűzte a félelmet. Minden játékos ugrásunk emlékeztette az embereket arra, hogy az élet tele van örömmel. És minden éjszakán, amikor a világ sötétbe borult, mi, cicák, őrszemként figyeltük az eget, és tudtuk, hogy a hajnal mindig visszatér.

Ezért vagyunk mi itt, cicák, hogy szeressünk, játsszunk, és megmutassuk, hogy a legnagyobb sötétségben is ott pislákol a fény. Én pedig, Debi, egy kis calico cica vagyok, aki a világot járja, hogy mindenhol elhintsem a szeretetet, dorombolással, mókával és egy kis napsugárral a szívemben. Hiszen Isten, Ré és Bastet azért teremtettek minket, hogy a világ soha ne legyen teljesen sötét!

És ha legközelebb egy cica rád néz nagy, kíváncsi szemekkel, és dorombolva az öledbe kucorodik, ne feledd: ő a fény egy darabja, amit az istenek küldtek, hogy boldogságot hozzon a szívedbe. Mert a szeretet, amit adunk, örökké él, és a dorombolásunk mindig elűzi a sötétséget…